A Legenda

A Legenda teljessé vált… Több mint két év óta rajongók ezrei vártak már arra, hogy feltűnjenek szemeik előtt a jól ismert sorok egy messzi-messzi galaxisról, és kardot ragadjanak a régi hősök, még egyszer, utoljára. És ez most megtörtént. A világon pedig olyan szintű Star Wars őrület söpört végig, melyhez hasonlót még sosem láthattunk. Elég csak kimenni az utcára, és máris mindenki érteni fogja, hogy miről beszélek. Mi, egyszerű emberek a jelenséget többféleképpen is megfogalmazhatjuk. Vegyünk rá néhány példát. Először is ott vannak azok, akik még egyszer sem élték át a kalandot, és ezért most értetlenül állnak a számukra villámcsapásként jött téboly előtt. Ők tanácstalanul néznek egymásra: „Ki az a fekete maszkos pasas a kólásdobozomon??” Ne feledkezzünk meg azokról sem, akiket már olyannyira bosszant embertársaik gyermetegnek vélt rajongása, hogy reggelente csukott szemmel mennek végig az utakon, nehogy szembe kelljen nézniük az őket támadó Star Wars plakátok tengernyi hadával. Ők szájukat húzogatva, nyafogó hangon csak ennyit mondanak: „Már a csapból is ez folyik!”.

És végül ott vannak azok, akik mostanra végleg és menthetetlenül rabjaivá váltak az őrületnek. Ők Jedihez méltó néma és bölcs mosollyal az arcukon figyelik a mindent elsöprő eseményeket. Mert ők az egyedüliek, akik értik és érzik az őket körülvevő, zavarosnak tűnő Star Wars forgatag nagyszerűségét. Különösen azok, akik már látták a filmet.

A Legenda 1977-ben kezdődött, és azóta folyamatosan lázban tartja az emberiséget. Egyetlen történet, néhány főgonosz, egy-két fantasztikus hős, pár űrhajó, és egy csipetnyi mágia: ennyi kellett csupán a világot rengető sikerhez, mely már 28 éve uralkodik milliónyi ember tudatában. 1977 régen volt. A világ , a történelem kereke forgott tovább, és mégis: a rajongók a moziba érve ma is ugyanattól a gazembertől rettegnek, ugyanazt a hőst csodálják, és ugyanazon a két droidon nevetnek nagyokat, mint 28 éve. A technika változott, a filmek is változtak, de a történet ugyanaz maradt.

A harmadik epizód az összekötő elem, „a hiányzó láncszem”, ahogyan maga George Lucas, a legenda megálmodója is nevezte. Ez az epizód kapcsolja össze azt a néhány évtizedet, mely a filmeket mind történetükben, mind keletkezésükben szétválasztja. Ebben az epizódban kap értelmet mindaz, amit eddig homály fedett, eljön az igazság pillanata, amire már oly régóta vártunk. Nem más ez a film, mint egy nagy válasz az összes eddigi kérdésünkre, és egyben egy visszavágás is azoknak, akik már lemondtak arról, hogy még egyszer igazi Star Wars filmet láthatnak.

A filmről

Hétfő. Délelőtt fél tíz. A mozi előtt kisebb csoportokban gyülekeznek az emberek. Legtöbben fiatalok, bár láthatunk néhány idősebb arcot is, és persze szülőket, akik az izgatott gyerekeket próbálják nyugalomra bírni. A terembe majdhogynem elsőként érünk be. Előttünk a széles, fehér vászon, a hangszórókból sokatmondó zene szól. Várakozás. Reklámok, előzetesek. És végül elkezdődik. Kéken világít a szemünkbe a jól ismert felirat: Réges-régen… Majd elindul a zene, és hatalmas sárga betűkkel megjelenik a cím is: III. Rész: A Sith-ek bosszúja .

A film a Coruscant feletti csatával kezdődik, melyben egyszer csak feltűnik két vakmerően pörgő-forgó vadászgép, és a rutinos néző már sejti is, kik ülhetnek bennük. Szédítő fordulatok, száguldó gyorsaság, óriási hajók, milliónyi vadász és két nagyon bátor pilóta. Nagyjából így lehetne összefoglalni magát a harcot.  Megmondom őszintén, eleinte féltem ettől a jelenettől. A filmből kiszivárgott előzetes képek alapján túlságosan műnek hatott a látvány, túlságosan is látszott rajta a „számítógép csinálta” jelleg. A filmben azonban mindez egész más. A harcok életszerűek, a hajók látványosak, az Obi-Want megtámadó kullancsdroidok nagyon alattomosak, és az egyetlen valószínűtlennek tűnő dolog mindössze a két főhős merészsége, ahogyan a Palpatine-t fogva tartó hajóhoz száguldanak. A leszámolást Dookuval szerintem egy kicsit elsiették, én személy szerint hosszabb harcra számítottam, illetve arra, hogy a végső harc előtt még beleláthatunk egy kicsit Sidious/Palpatine és Dooku közös tervébe is. Ami viszont nagyon tetszett, az Artoo harcias igyekezete és a „liftes incidens” volt. Grievous tábornok azonban igazi csalódásként ért. Az előzetes hírek szerint ő egy rettentően gonosz , visszataszító, félelmetes ellenség, aki szívtelen, kegyetlen, és rémületet kelt minden épeszű emberben. Ehhez képest a filmben egy betegesen köhécselő, rogyadozott térdekkel mászkáló görnyedt hátú bohócot csináltak belőle, akinek csak a szája nagy, és harc közben is csak azzal okoz némi fejfájást ellenfelének, hogy néha a kelleténél kettővel több karja (és fénykardja) van. (Arról már nem is beszélve, hogy rangjához méltatlanul folyton meglóg a harctérről, valahányszor épp rosszul áll a szénája.) A közte és Obi-Wan között folyó harcokban egyértelműen megmutatkozik, hogy kettejük közül a Jedinek van nagyobb ereje, mind fizikailag, mind erkölcsileg, ezért is lesz szükségszerű Grievous bukása. Obi-Wan karaktere a filmben egyébként is mindvégig a bölcs és nyugodt Jedi mestert mintázza, aki a maga egyszerű módján mindig győzedelmeskedik. Az ő jelleme lesz az egyik kapocs a trilógia és az új filmek között, mivel a fiatal Obi-Wan most már szinte teljesen eggyé válik a trilógiabeli idősebb énjével.

Na de térjünk vissza a cselekményhez. A coruscanti csata után felgyorsulnak az események. A megmenekülésüket követően  Palpatine egyre többet mutat meg sötét oldalából, és egyre inkább csapdába csalja a gyanútlan Anakint. Nagyon látványos a Palpatine-t játszó színész, Ian McDiarmid alakítása, igazi agyafúrt főgonoszt varázsolt a mindenki által becsületesnek hitt főkancellárból. Amit viszont hiányolhatunk az az, hogy a filmből nem derült ki a teljes igazság Darth Plageius történetét illetően, és a főkancellár elbeszéléséből is csak sejteni lehet, hogy ő volt az a bizonyos tanítvány, aki megölte a Sith lordot álmában. Palpatine a filmben szép lassan szövögeti gonosz tervének szálait, így végül egyáltalán nem tűnik furcsának számunkra, hogy képmutatásával nemcsak a Szenátust, de a Jediket is sikerült teljesen megtévesztenie. Végül azonban lehull a lepel, és Palpatine elárulja többéves titkát az ifjú Anakinnak, mi pedig azon törjük a fejünket, hogy mi fog következni ezután. Itt ütközik ugyanis össze Anakin életének két nagy dilemmája, mely végül a vesztét okozza majd. Kihez maradjon hű? A kedveséhez, vagy a Jedikhez? Kit, vagy mit védjen meg? A kedvesét, vagy a Köztársaságot? Végül Anakin elárulja a kancellárt a Jediknek, ugyanakkor a vészterhes várakozás alatt beleesik a Sith lord ördögi csapdájába: Rájön, hogyha Sidious meghal, Padmé is el fog veszni.

A harc Palpatine és Mace Windu között igazán drámaira sikeredett, ráadásul egy-két jelenetében párhuzam is húzható a Jedi visszatér végső harcával. Gondoljunk csak arra, amikor a villámoktól összeaszott arcú Palpatine ugyanúgy könyörög Anakinnak segítségért, ahogyan a VI. részben Luke fogja kérlelni az apját, hogy mentse meg őt az Uralkodótól. (Bár nem ide tartozik, de hasonló párhuzam lehet, amikor Obi-Wan azt mondja, képtelen megölni Anakint. A jedi visszatér-ben ugyanis Luke ugyanezt mondja Vaderről Obi-Wannak.)

Windu mester elbukik, Anakin pedig véglegesen a sötét oldal szolgájává válik. A film ennél a pontnál vált át igazi drámába. A Jedi templomból baljóslatú füst száll fel, és nem Padmé az egyetlen, aki sejti, valami nincs rendjén. Vader a klónokkal bemasírozik a Jedi templomba, és kegyetlenül hasít belénk a tudat, hogy a régi Anakin valóban nincs többé. Ettől kezdve a néző kettős érzelmekkel figyeli, hogyan vált angyali arcot a gyilkos Vader, valahányszor Padmé közelébe kerül. Végül azonban ez a maszk is lehull róla, és a Mustafaron Padmé a saját szemével is láthatja a szörnyű igazságot, azt, amit Obi-Wannak nem akart elhinni. A film másik drámai szála Padméhoz kötődik. Ő egy olyan életre vágyik, ahonnan Anakinnal közösen kizárják a háborút, és békében, szeretetben élnek. Ez azonban sosem adatik meg neki.

A film elején a közös jövőt tervezik. A boldog életet a Naboon, a gyermekük felnevelését, a gyerekszoba berendezését, azt, hogy Anakin kilép a rendből és Padmével együtt élik le az életüket. Anakin átalakulásával azonban minden megváltozik, és Padmé tehetetlenül figyeli, hogyan fordulnak a dolgok egyre rosszabbra és sötétebbre. A 66-os parancs elhangzása után megrendítő képsorok következnek. Párbeszéd alig hangzik el ebben a részben, de nincs is rá szükség, hiszen a képsorok önmagukért beszélnek. A klónok sorra rátámadnak az eddigi vezetőikre, és láthatjuk, Yodán és Obi-Wanon kívül szinte senki sem éli túl Sidious alattomos kis trükkjét.

A film lassacskán eljut a „végső felvonáshoz”, a jó és a rossz legnagyobb összecsapásához, Sidious és Yoda, illetve Anakin és Obi-Wan párbajához, a nézők pedig visszafojtott lélegzettel várják a végkifejletet, holott már mindannyian ismerik a történet végét. Sidious és Yoda csatája igazán dinamikus és elképesztő lett, félelmetes végignézni, hogyan hullik darabokra a Köztársaság (szó szerint, hiszen a szenátusi termet majdhogynem lerombolják), és hogyan vall kudarcot mindannyiunk kedvenc kis zöld mestere.  Néhány jelenet a harcban azonban már túlmegy a józanész határain, és ezért itt-ott túl hihetetlenné válik. Hogyan lehetséges az például, hogy több mint tíz méteres zuhanás után Yoda mester a (nagyon kemény) földön landol, és mintha mi sem történt volna, sérülések nélkül felpattan, és már megy is?? Holott zuhanás közben többször is hallhatóan/láthatóan beüti kezét-lábát a kiszögellésekbe..

A végső harc Anakin és Obi-Wan részéről is nagyon látványos lett. A néző alig tudja nyomon követni a csapkodó lávafolyam közepén zajló, világokat rengető, mindent eldöntő küzdelem lépéseit. Mindkét fél nagyon magabiztos, mindegyikük bízik a győzelemben, és szomorú látni, hogyan válik egyre drámaibbá a párbaj a barátokból lett ellenségek között. A jelenetek alatt hallható zene csak fokozza az izgalmakat, a kardok sistergése, a vulkánkitörések, a lávafolyam együttes robaja pedig a világvége képzetét idézik. Vader legyőzése után a történet megint lelassul, és egyben eléri a dráma csúcspontját. Anakin elbukik, a Jedik kihaltak, Palpatine átveszi az uralmat a galaxis fölött, és Padmé is a halálán van. Egyetlen halvány reménysugár tűnik csak a szemünkbe a film végén, ez pedig Leia és Luke születése, mely bizonyítja, hogy még ilyen körülmények között is marad szép oldala a galaxisbeli életnek. Mindezt azonban beárnyékolja az Anakinból megmaradt félig ember félig robot Vader haragja, mely jelzi, hogy sötét idők következnek az immár egyesült Birodalom számára. Egyetlen olyan jelenet volt a befejezésnél, amely a drámai hatással szemben inkább mulatságosnak, vagy talán abszurdnak tűnt, mégpedig az, amikor Anakin a jó öreg Vader jelmezből, a jó öreg Vader hangon Padmét kezdte szólongatni. A hatás sokkal inkább furcsa volt, mintsem drámai.

Ezután fájdalmasan csapott belénk Padmé temetése, a nabooi táj, a gyászolók menete és a nyitott koporsó, a benne fekvő fiatal királynővel.

A tatooine-i jelenetek után pedig felvillantak a kékes sorok, és véget ért a legenda befejező epizódja. Sokan javasolták már, hogy a harmadik epizód után nézzem meg még egyszer a trilógiát, mert ez után a film után egészen más szemszögből tűnik fel előttünk Vader trilógiabeli énje, és maga a történet is. Megértjük például Owen Lars viselkedését, hogy miért féltette annyira Luke-ot az apjától, vagy Obi-Wantól, megérthetjük Obi-Wan viselkedését is, hogy Jedi lovagként miért vonult vissza, miért nem tett semmit a Birodalom ellen, és a két testvérre, Luke-ra és Leiára is egészen más szemmel nézünk majd.

Abban azonban már most biztosak lehetünk, hogy bár a legenda ezzel a filmmel teljessé vált, még egyáltalán nincs vége. Ez a film volt az legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a Star Wars őrület láthatóan még nagyon sokáig lázban fogja tartani az embereket szerte a világban.

                                                                                             (Írta: Antha)