Még annál is klasszikusabb

„És kérlek, vedd figyelembe, hogy a filmeket a hetvenes-nyolcvanas években forgatták…” – ez az a mondat, ami elhagyja a számat minden egyes alkalommal, valahányszor csak a klasszikus trilógiát olyan embereknek ajánlgatom, akik azelőtt még egyszer sem látták azt. Összehasonlítva az új, huszonegyedik századi, hipermodern SW filmeket a régiekkel az ember mindig elámul azon, hogy mennyit fejlődött a filmgyártás röpke 20-25 év alatt. Amíg a Birodalom visszavág –ban még csak egy gumiarcú Yoda bábu tanítgatja Luke-ot az Erő rejtelmeire, a Klónok támadásában már egy minden porcikájában digitális Jedi készteti megfutamodásra az ügyeletes gazfickó Dooku grófot. Egyik barátnőm ismerte be nemrégiben, hogy a klasszikus Csillagok Háborújának mindössze csak néhány percét bírta végignézni, ám azt annyira gyermetegnek és hiteltelennek vélte, hogy a folytatásra azóta se kíváncsi. Az igazság az, hogy meg tudom érteni őt.

A filmgyártáshoz használt számítógépes technológia a hetvenes években még igencsak gyerekcipőben járt, olyannyira, hogy a kor sci-fi rendezőinek gyakorlatilag esélye sem volt arra, hogy fantasztikus és egyben élethű filmeket kreáljanak. A legtöbb akkori és korábbi sci-fi alkotás épp ezért kimerült az undorítóan nyálkás szörnyek és a csészealj alakú UFO-k mutogatásában, illetve a közönség ijesztgetésében. Az űrlényes-lövöldözős filmek még elég szoros kapcsolatban álltak a horrorfilmekkel, és egy rusnya szörnyeteg elegendő volt ahhoz, hogy egy filmet sikeressé tegyen. A technika azonban minduntalan közbeszólt. A vásznon megjelenő űrlények sosem voltak igazán élethűek, hiszen legtöbbször bábuk, vagy jelmezbe bújt emberek segítségével alkották meg őket. Az űrhajók aprócska, futurisztikus makettek voltak, és ha sikerült is őket néha hitelesen ábrázolni, a számítógépes technológia azt már nem tette lehetővé, hogy a hajók mozgása, repülése is élethű legyen. George Lucas sokszor emlegette, hogy mennyi bosszúságot okozott neki a trilógia forgatása során a megfelelő technológia hiánya. Az elképzelései megvalósításánál kénytelen volt gumiból készült bábukra, maszkmesterek által gyártott szörnypofákra és „játékűrhajókra” hagyatkozni. Manapság a filmbeli helyszínek, hátterek nagy részét számítógépek segítségével készítik, akkoriban azonban szinte minden egyes helyszínt külön fel kellett építeni a látvány érdekében. A másik lehetőség a megrajzolt helyszínek használata volt, ám ezek sokszor túlságosan is meseszerűvé, színpadiassá tették az adott környezetet. A kellő látvány-, és fénytechnika se állt még a filmkészítők rendelkezésére, ebből adódnak a trilógiabeli SW filmek olyan hibái, mint pl. Luke lézerkardjának váltakozó színvilága, vagy a különböző robbantások, lézerlövedékek ódivatú számítógépes játékokba illő kinézete.

Ilyen körülmények között nem csoda, ha a klasszikus sci-fi filmjeink mai szemmel nézve sokkal inkább mókásnak, vagy éppen gyermetegnek, mintsem rémisztőnek, komolynak, vagy legalábbis hitelesnek tűnnek. Az új és a régi SW trilógia leforgatása között sem azért telt el olyan sok idő, mert Lucas a Jedi visszatér bevételeiből többéves vakációra ment a családdal, hanem sokkal inkább azért, mert a többi filmgyártóval együtt rájött arra, hogy a Csillagok Háborújához kötődő álmai és elképzelései megvalósításához egy, az akkorinál jóval fejlettebb technológiára van szükség. Ezért hát az ILM-nél nagy buzgósággal fogtak bele a fejlesztésekbe, mígnem eljutottak egy olyan technikai tudáshoz, amelyet birtokolva már meg merték kockáztatni a Baljós Árnyak elkészítését. És az eredmény? Az első epizód fogatversenyét annak megjelenésekor a filmgyártás egyik nagy áttöréseként emlegették, ez volt ugyanis a kor leghosszabb számítógépes animációval készült filmjelenete. Azóta természetesen már rengeteg hasonló jelenet készült.

Tudnék még tovább is magyarázkodni, bizonygatni, hogy mennyi problémával kellett a filmkészítőknek megküzdeniük annak idején, de nekem nem ez a célom. A klasszikus Csillagok Háborúja filmek valóban régen készültek, technikailag valóban fejletlenek, és valóban nem árt figyelmeztetni erre azokat, akik még nem látták őket. Mégis, technikai bakik ide vagy oda, a maguk korában ezek a filmek legalább akkora szenzációnak számítottak, mint amekkorának manapság az számítana, ha valaki előállna az örök élet szérumával. Ne feledjük, hogy az ötvenes-hatvanas évek embere számára még a televízió is csak amolyan valóra vált science fiction volt. És bár a hetvenes évekre már mindenki megszokta a tudományok gyorsabb ütemét, arra azért csak kevesen számítottak, hogy a vetítőterembe érve űrben röpködő, egymásra lövöldöző hajók, és fénykardokat suhogtató Jedi lovagok látványával kell majd megbirkózniuk. Ha jobban belegondolunk, az egész rosszul is elsülhetett volna. Nemrég futottam össze az interneten egy jópofa kis videóval, mely azt a gondolatot veti fel, hogy vajon hogyan nézett volna ki a Csillagok Háborúja, ha nem a hetvenes években, hanem mondjuk a húszas-harmincas években, fekete-fehér némafilmként viszik vászonra. (Ha valakit érdekel az eredmény, itt megnézheti.) Elragadó nézni, amint Darth Vader Chaplin filmekre emlékeztető zenére szaladgál fel és alá a képernyőn, míg szövegfeliratok tudatják velünk azt, hogy mi történik éppen az adott jelenetben. És bár számunkra talán mókásnak tűnik az összhatás, az igazság az, hogy harmincas években már készültek ilyen, és ehhez hasonló science fiction filmalkotások. És hisszük, vagy sem, akkoriban, ezek a filmek nagy dolognak számítottak (Csak egy példa: Woman in the Moon (Nő a Holdon) című némafilm 1929-ből, Fritz Lang rendezésében, amely egy rakétahajó holdutazását írja le).

A Star Wars ugyan korszakalkotó volt a hetvenes évek elején, mégsem ez volt a legelső olyan eset, hogy a nézők marslakókkal, űrlényekkel vagy éppen űrhajókkal találkoztak a moziba érve. Voltak más filmek is, sokkal korábbiak, jók és rosszak, népszerűbbek és kevésbé ismertek, némák, és hangosak, ám egyikük sem tudott akkora port kavarni maga körül, mint a Csillagok Háborúja. Ennek elsődleges oka talán az volt, hogy míg a többi science fiction film az esetek nagy részében a történetet a Földhöz kötötte, elmesélve a bolygóra érkező (általában gonosz) űrlények okozta terrort és felfordulást, addig George Lucas egy teljesen új, misztikus világot teremtett a Star Wars megírásakor, melyben nyoma sem volt a valóságnak. A Csillagok Háborúját megelőző filmek többnyire politikával alaposan átitatott, „foglaljuk vissza a Földet, ami a miénk” típusú, vagy éppen a már eléggé unalmas „megint elrontottak valamit a srácok a génlaborban, és az most harapta le a Szabadság-szobor fejét” jellegű rémtörténetek voltak, hasonlóak a mai Függetlenség Napja illetve Godzilla históriákhoz. Csak hogy néhányat említsünk ezek közül, az ötvenes években készült el az első Világok Harca film, az, amelynek modern változatát nemrégiben Spielberg rendezésében láthattunk viszont a filmvásznon. Az ötvenes évek végén került a mozikba a „9-es terv a világűrből” (Plan 9 from Outer Space), melynek érdekessége, amellett, hogy a filmtörténelem egyik legborzalmasabb alkotásának kiáltották ki, hogy a filmben feltűnik a magyar származású színész, Lugosi Béla, akit a legtöbben csak a vámpír Drakula megtestesítőjeként ismernek.

A Csillagok Háborúja azonban valami egészen új volt, amire tényleg senki sem számított. Egy új világ, melyben a technológia ötvöződik a mágiával, és amely végtelen lehetőségeket tartogat. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a korábbi filmek rosszak voltak. Inkább csak azt, hogy a ma klasszikusnak nevezett SW trilógia lehetett volna még annál is klasszikusabb, és nem biztos, hogy akkor is ilyen nagy sikere lett volna. George Lucas nagyszerűsége ugyanis abban rejlett, hogy szakított a korábbi filmek normáival, és egy olyan történetet hozott össze, amire azelőtt csak kevesen gondoltak, illetve azok, akik esetleg mégis gondoltak rá, nem tudták a filmet úgy életre kelteni, mint ő. Igazi űrmesét kreált, új, eddig nem ismert fajokkal, droidokkal, sohasem látott bolygókkal, majd pedig ebbe a fantáziával átszőtt világba helyezte bele a régi sztorit a Jó és a Rossz örökös harcáról. És bár az ihlet sokszor máshonnan érkezett, a Star Wars mégis egyedire sikerült. Ma már klasszikus, akkoriban azonban forradalmian újnak számított.

El kell ismernünk tehát, hogy a trilógiabeli filmek technikailag nem tökéletesek, ám arról sem szabad megfeledkezni, hogy értékük messze meghaladja a legtöbb mai science fiction alkotás értékét, és nem csak azért, mert régiek, hanem azért, mert míg a mostanában készült mozik beérik néhány elcsépelt történet (köztük a SW) felújított változatával, addig a Csillagok Háborúja képes volt arra, hogy új színt vigyen a science fiction műfajába. Szóval, emberek vigyázat: a filmek klasszikusak, de mi pont ezért szeretjük őket…

(Írta: Antha I.)